Kenguruhús és Strucckolbász

Fullgyenge cikk egy Nagykanizsáról kivándorolt magyar kiwiről. Minden aucklandi magyar kiwi lakos ismeri, vagy hallott róla. Eredeti cikk itt.

A Centrálból mennie kellett, de Aucklandban a királyi párnak is felszolgált vacsorát

Kenguruhús és strucckolbász

Kis túlzással egy orosz étlap hiánya miatt kellett elhagynia az országot Muik Istvánnak. A nagykanizsai Hotel Centrál egykori főpincére tíz évvel a kommunizmus vége előtt dobbantott, majd Új-Zélandig meg sem állt, ahol 32 évesen kezdett új életet.

Persze Kanizsát nem könnyű feledni, Csicsát - ahogy ma is ismerik - évente hazahívja honvágya. Ezúttal mesélt is.
- Várj egy kicsit, mielőtt belekezdek, kóstold meg ezt a kolbászt! - kínált meg egy kisebb katonával Csicsa. - Na milyen a kenguruhús? Új-Zélandon nagyon ízlik az embereknek, egy kicsit édeskés az íze, talán a vadhúshoz tudnám hasonlítani. Ez meg itt a strucckolbász! Jól van na, nem erőltetem, de tudd, hogy odakint ez is kapós.

Odakint, mármint az új-zélandi Aucklandban, mely a maga egymillió lakosával az ország legnagyobb városa.Muik István ide érkezett meg 1979-ben.

- Nem akartam én disszidálni, de ellehetetlenítettek itthon - kezdte . - Valahogy mindig összeütközésbe kerültem a párttal, s a legtöbbször én húztam a rövidebbet. A legnagyobb baklövést akkor követtem el, mikor egy részeg vendég rám támadt, én meg visszakézből leütöttem. Utóbb kiderült, hogy eltört a férfi állkapcsa, ráadásul pártvonalon is jól feküdt, így senkit sem érdekelt, hogy ő támadott meg engem. Végül 6 hónapot kaptam Baracskán, amit le is ültem. Később visszakerültem a munkahelyemre, de a párt továbbra sem hagyott békén. Ráadásul mindig a legnagyobb hülyeségekkel találtak meg, egyszer például azt kérték: készítsünk orosz nyelvű étlapot. Semmi akadálya - vágtam rá, ha lesz orosz vendég, készítünk ilyet. Na szóval, ilyen engedetlen voltam, mígnem egyszer igazán kihúzhattam a gyufát. Pár barát megsúgta, utaznak rám , jobb, ha dobbantok.

Nem volt sok ideje, feleségét és akkor 8 éves fiát hátrahagyva érkezett meg Ausztriába, ahonnét nővéréhez Új-Zélandra repült.

- Először kicsit meg voltam zuhanva, távol a szeretteimtől egy vadidegen országban, ráadásul nyelvtudás nélkül - emlékezett vissza a ma már nyugdíjas férfi. - Egy ideig segédmunkásként dolgoztam, aztán mikor már nem okozott gondot az angol, kisebb éttermekben, szállodákban pincérkedtem. Jól dolgoztam, s ennek hamar híre ment, úgyhogy nem sokkal később az aucklandi Sheraton Hotelben találtam magam, ahol végül öt évig voltam főpincér. Egyszer még az angol hercegi párnak, Vilmosnak és Dianának is szolgáltam fel vacsorát. A hercegnő az akcentusom miatt meg is kérdezte, hogy hová valósi vagyok? Én meg büszkén csak annyit válaszoltam: Nagykanizsa, Magyarország! A pincérkedés után aztán saját boltot nyitottam, ahol különféle házi készítésű kolbászokat, szalámikat, sonkákat árulunk.

A szökés után öt évig egyáltalán nem láthatta családját, aztán amikor már új-zélandi állampolgárként hazajött, senki sem tudta felelősségre vonni. Sőt, 1987-ben feleségét és fiát is kivitte magával, így 8 év elteltével ismét megtörtént a családegyesítés.

- Azóta is gyakran hazajárok, ahogy öregszem, egyre inkább gyötör a honvágy - ismerte el. - Pár évvel ezelőtt az egykori, Rozgonyi utcai családi házunkat is visszavásároltam, a kiutazás után ugyanis elkobozták tőlünk az ingatlant. Sokat szépült Kanizsa az elmúlt évtizedekben. Jó újra végigsétálni a Fő utcán, ráköszönni régi cimborákra, gyerekkori barátokra. Egyet-kettőt meg is hívtam már magamhoz, nemrég például egy általános iskolai osztálytársam és felesége vendégeskedett nálam.

- Hogy milyen az élet Új-Zélandon? - kérdezett vissza. - Hazudnék, ha azt mondanám, hogy rosszabb, mint idehaza. Alapvetően lassú, kényelmes mederben folynak a hétköznapok. Nagyobb a létbiztonság, mint Magyarországon. Ha Új-Zélandon dolgozol, meg tudsz élni a keresetedből, sőt, még félre is tudsz tenni öregkorodra. Erre egyébként szükség is van, mert a munkában eltöltött évektől és a fizetésektől függetlenül mindenki ugyanannyi nyugdíjat kap, de ez önmagában kevés a jóléthez. Az öngondoskodás egyáltalán nem ördögtől való fogalom arrafelé. Persze nem csak ebben, sok minden másban is különböznek a két ország lakói. Hogy mást ne is említsek, Új-Zélandon szinte ismeretlen a korrupció! 

Amúgy nem nagyon érdekli a politika, a horgászat sokkal inkább leköti. Mint mesélte: gyakran jár Kanizsa nevű motorcsónakjával pisztrángozni az Auckland közeli tavakhoz. Ha pedig nagyobb halra vágyik, kihajózik az óceánra.

- A Balatonban is élnek méretes halak, de az új-zélandi partoknál honos kingfishnek, azaz királyhalnak 60-100 kilós példányai is vannak - bizonygatta István, aki hozzátette: gyakran előfordul, hogy eszébe jut Hemingway novellája az öreg halászról, mivel a hosszú fárasztás után, amire kiemelnék a halat a vízből, a cápák már felzabálják azt.

Mint kiderült: azért Új-Zélandon is van olyan, amivel nem tudott megbarátkozni Muik István. A magukat őslakosnak tartó maorik nem éppen a kedvességükről híresek.

- Valójában nem is a maorik Új-Zéland őslakosai - próbált eloszlatni egy tévhitet. - Az igazi őslakosok a maori-ori nép volt, akiket egyszerűen megettek a Polinéziából kenukkal érkező maorik...

A Hotel Centrál egykori főpincére azt tervezi, hogy eztán idehaza tölti a nyarakat, mert Kanizsát nem akarja, nem is tudja elfeledni.


A maorik harca a felfedezőkkel 
Máig vitatott kérdés, hogy ki is az igazi felfedezője Új-Zélandnak. Annyi bizonyos, elsőként Tasman látta meg a Déli-sziget partjait 1642-ben. A partvonalat követve északkeletnek tartott tovább, majd egy öbölben horgonyzott le. Ekkor találkoztak először a szigetlakók és az európaiak, ám a maori harcosok végül is elűzték Tasman embereit. Cook kapitány csak 1769-ben érte el az Északi-szigetet. A partraszállás ez esetben is ütközettel járt, ám ezúttal a maorik vére folyt. 

Tényleg létezett a maori legendák emberevő madara

Akár az emberre is vadászhatott az Új-Zélandon egykor honos Haast-féle sas (Harpagornis moorei) - állítják a kutatók, akik az óriásmadár csontozatát a komputeres axiális tomográfia (CAT) módszerével vizsgálták meg, amely eljárás révén kétdimenziós képeket lehet készíteni a test egy-egy vékony szegmensének részleteiről.

A Haast-féle sas több egyedének koponyáját, medencecsontjait, valamint csőrét vetették alá CAT-vizsgálatnak, rekonstruálva a madár agyának, szemének, fülének és gerincvelőjének méretét.

A Haast-féle sas egy kihalt, hatalmas madár, amely Új-Zéland déli szigetén élt a pleisztocén korban. Szárnyának fesztávolsága elérhette a három métert és méretei miatt valószínűleg közel járhatott a repülőképesség felső határához.

A sas testtömege átlagosan 10-13 kg volt, de elérhette a 18 kilogrammot, és az óriásmadár nem dögevő volt, ahogy korábban feltételezték, hanem ragadozó.

A tomográfia során nyert adatokat a tudósok összevetették a modernkori ragadozómadarak paramétereivel, s arra a következtetésre jutottak, hogy a sas nem csupán a moafélékre vadászhatott, de az emberre is veszélyt jelenthetett. A Haast-féle sas evolúciója igen gyors lehetett, hirtelen fejlődött ki egy sokkal kisebb ősmadárból. A faj pontos taxonómiai hovatartozására DNS vizsgálatok derítettek fényt, miszerint közvetlen rokona az alig 1 kg tömegű ausztrál törpesasnak.

A korai és középső pleisztocén során (1,8 millió - 700 ezer évvel ezelőtt) a Haast-féle sas testtömege megtízszereződött, agyának fejlődése viszont lényegesen lemaradt izomzata növekedési ütemétől.

Mivel Új-Zéland két szigetén az emlősöket csak fókák és denevérek képviselték, és a hidasgyíkoktól eltekintve nagyméretű hüllők sem éltek a szigeteken, ezért a gerincesek nagy részét madarak adták, így a Haast-féle sas az ökoszisztéma csúcsragadozója lehetett és a röpképtelen moafajokra vadászott a levegőből és közülük akár a 200 kg tömegű példányokat is képes volt elejteni.

A sas a maorik betelepedése idején, a 11. század körül még létezett, de az európaiak megjelenésekor a 18. században már nem. Körülbelül a 15-16. századok során pusztulhatott ki, amely valószínűsíthető oka, hogy zsákmányállataik, a moák, a maorik vadászatai miatt megritkultak.

Elképzelhető, hogy a Haast-féle sas azonos a maorik mondavilágának legendás madarával, a pouakaival. A hatalmas madár, a legendák szerint, lecsapott a hegyekbe tévedt emberekre, és képes volt akár egy kisgyermeket megölni.

Új-Zéland történelméről általában

 Új-Zéland a Csendes-óceáni térség dél-nyugati részén elterülô, két nagyobb és több kisebb szigetet magába foglaló szigetország. Földrajzi értelemben véve a világ legjobban elszigetelt országa. A legközelebbi szomszédos ország Ausztrália, amelynek keleti partja Új-Zélandtól 2000 km távolságra, északnyugatra a viharos Tasmán-Tenger túloldalán található. Déli irányban az Antarktisz, északra Fidzsi, Tonga és Új-Kaledónia a legközelebbi szárazföldek.

Izéland eredetileg érintkezett Ausztrália keleti részével, Tasmániával és az Antarktisszal. Az őskontinens, Gondwana szétszakadása miatt azonban ide már nem jutottak el sem az erszényesek, amelyek Dél-Amerika felől vándoroltak át Ausziba, sem pedig az Új-Guineából és Indonéziából érkező kígyók. Az elszigeteltség tehát meghatározta az állat és növényvilágot. A parti vizek állatai közé tartoznak pingvinek, fókák, ámbráscetek, delfinek, köztük a Hectorok, a Föld legkisebb termetű delfinjei.

Az Antarktisztól eltekintve Új-Zéland az ember által legkésőbb felfedezett hely, ahol megtelepedett. Az első „telepesek” a „kelet vikingjei” voltak, azaz a maorik, akik Polinéziából indulva kenuikon jutottak el az északi-szigetre jó 800 évvel az első európai felfedezők előtt és aztán létrehozták saját kúltúrájukat. Fő megélhetési formájuk a vadászat,  halászat és a kumara (édesburgonya) gyűjtögetése volt. Miközben birtokba vették az Északi-szigetet gyakran törtek ki közöttük törzsi háborúk, és bizony kannibalizmusukról is hírhedtek voltak. A gyengébb törzseket az erősebbek a Déli-sziget felé szorították. Jelenleg is a maori népesség 90%-a az Északi –szigeten él. Mai lélekszámuk körülbelül 300 ezer, de magas születési arányuk miatt a kihalás nem fenyegeti őket.

A Déli-szigetre átkelt maorik számára sokáig leküzdhetelen akadály volt átkelni a Déli-Alpok meredélyein, mígnem aztán megtalálták a nyugati partvidék háborítatlan esőerdői felé vezető hágókat. Így nyílt meg a pounamu-nak nevezett igen ritka nefritkő lelőhelyei felé az út. Új-zéland ekkor még teljesen ismeretlen volt a világ számára.

Aztán 1642-ben egy holland hajós Abel Janszoon Tasman, aki a Holland Kelet-indiai Társaság hajósa volt, azzal a szándékkal indult útnak két hajójával a Zeehaannal és a Heemskirkkel, hogy rátaláljon a „Terra Australis Incognitára”, azaz a nagy, ismeretlen déli földrészre, illetve, hogy olyan eddig ismeretlen „utat” találjon, amin keresztül gyorsabban el lehet jutni a spanyol uralom alatt álló Dél-Amerikába.

Miután az Ausztrál kontinenstől 55 fokkal keletre hajózott felfedezte a Van Diemen-földet, azaz a később róla Tasmániának elnevezett nagy szigetet Ausztrália dél-keleti csücske „alatt”. Aztán tovább hajózott az irányt tartva dél-kelet felé keresztül a viharos, ma Tasmán-Tengernek hívott vizeken. 1642. december 13-án pedig bejegyezte hajónaplójába: „...megpillantottam egy égbe emelkedő földdarabot”-vagyis megpillantotta a Déli-Alpok hófedte csúcsait, alattuk a nyugati part ősrengetegével. Tasman ekkor még azt hitte, hogy Dél-Amerikába érkezett, ezért a területet holland neve alapján Staten Landtnak nevezte el. Kicsit több, mint 100 évvel később kapta az ország Tasman tiszteletére, a hajós szülőhelyének neve után az Új-Zéland nevet.

Aztán 1768-ban az angol James Cook felfedező előbb körülhajózta az országot, majd formálisan a brit korona birtokává nyilvánította. Cook fel is térképezte a Zátonyt, és az általa készített térképet vagy 150 éven át használták annak ellenére, hogy tévesen a Stewart-szigetet a Déli-sziget részeként tüntette fel.

Tasman és Cook első találkozásai a maorikkal nem annyira békés körülmények között zajlottak. Cook azonban sokat tanulmányozta a maori kúlturát, szokásaikat, életüket és számos barátra talált közöttük.

Cook naplóinak megjelenése nyomán rengeteg bálna és fókavadász érkezett a szigetre, hogy Európába szállítsák a „nyersanyagot”,amit az öreg kontinensen ipari mértékben kezdtek el felhasználni. A vadászok bázisa Ausztráliában volt, ahonnan 1839-től igazgatták a Zátonyt. A Zátony környékbeli vizekben kezdetben hemzsegtek a fókák, de a vadászok áldásos tevékenysége okán annyira megcsappant a számuk, hogy a vadászok főhadiszállásait kénytelenek voltak áttelepíteni a Zátony déli sarkkörhöz közeli részeire.

A 18. században indult meg az európaiak komoly bevándorlása. 1839-ben megalakították a Brit Új-Zéland Társaságot, ami aztán nagy lökést adott. 1840-ben a waitangi szerződés ratifikálásával Új-Zéland Nagy-Britannia részévé vált, ahonnan néhány éven belül különösen sokan érkeztek.

A bevándorlókkal együtt megérkeztek a prostitució, a lőfegyverek, az alkohol, különféle betegségek... Ezek hatására, valamint az 1860 és 1881 között folyó maori háború során az őslakosság valósággal megtizedelődött. De a kezdeti problémák után a maorik és a bevándorlók, a pakehák, megtanultak békében élni egymással. Ma a maori lakosság a Zátony népességének nem egészen tizedét alkotja, és egyre büszkébbek felélesztett hagyományaikra a maoritanga-ra. Öntudatra ébredésüket jelzi a földtulajdonnal kapcsolatos viták is. Mivel korábban fogalmunk sem volt a birtokviszonyaikról, azaz, hogy ők a Zátony földjének birtokosai, ezért a korai földátruházásokat nem ismerik el törvényesnek a mai utódok, akik már egy képzett és jogaik érvényesítésére kész őslakos közösség tagjai.

Az európai telepesek 1856-ban alakítottak először kormányt, majd 51 évvel később, 1907-ben, Új-Zéland saját önkormányzattal rendelkező domíniummá vált. 1931-ben aztán a Brit Nemzetközösség egyenrangú tagja lett, amit azonban a Zátony parlamentje csak 1947-ben fogadott el.

Az államfő II. Erzsébet királynő, akit a Zátonyon a főkormányzó képvisel. 1996-tól a parlamenti felépítésben az arányos képviseleti (Mixed Member Proportional (MMP)) rendszer elve érvényesül, választásokat háromévente tartanak, és azóta (1996) több mint kilenc párt van jelen a parlamentben. Új-Zéland jogi rendszere brit mintára épül. A bírói rendszer függetlensége biztosított.

Új-Zéland 1911-ig az Egyesült Királyság címerét használta, de már 1907-ben, amikor önálló domíniummá vált,  a parlament egy új címerről határozott. Jelenlegi címerét II. Erzsébet adományozta 1956-ban. 

Miután a szigetország a Föld déli félteken terül el, az évszakok az északi féltekéhez képest fordítottak. Nyáron az átlagos hômérséklet 20- 30 C° fok, míg télen 5-15 C° fok között mozog.

 Az Egyesült Királyságénál kicsit nagyobb területen mindössze 4,4 millió lakos él. Új-Zéland nemcsak a világ egyik legfiatalabb országa, de az átlag életkor alapján, ami 35,5(!) év, is a fiatal nemzetek közé tartozik. A ország erősen multikultúrális, népessége összetett. Az utóbbi idôben (nem mindenki örömére) gyorsabban növekszik az ázsiai kisebbség aránya.

Új-Zéland lakosságának kb 80%-a az Északi-szigeten, míg a kisebb hányad a Délin, valamint a körülöttük elterülô kisebb szigeteken él. A 15 fô/ km2 népsűrűségével a világ ritkán lakott országai közé tartozik.

Noha Új-Zéland fiatal ország, az európai kultúra és a gazdag maori-polinéz hagyományok már 170 éve élnek együtt, s ezalatt az idő alatt a sokszínű ország a Csendes-óceán térségének az egyik legfontosabb államává vált.