Tényleg létezett a maori legendák emberevő madara

Akár az emberre is vadászhatott az Új-Zélandon egykor honos Haast-féle sas (Harpagornis moorei) - állítják a kutatók, akik az óriásmadár csontozatát a komputeres axiális tomográfia (CAT) módszerével vizsgálták meg, amely eljárás révén kétdimenziós képeket lehet készíteni a test egy-egy vékony szegmensének részleteiről.

A Haast-féle sas több egyedének koponyáját, medencecsontjait, valamint csőrét vetették alá CAT-vizsgálatnak, rekonstruálva a madár agyának, szemének, fülének és gerincvelőjének méretét.

A Haast-féle sas egy kihalt, hatalmas madár, amely Új-Zéland déli szigetén élt a pleisztocén korban. Szárnyának fesztávolsága elérhette a három métert és méretei miatt valószínűleg közel járhatott a repülőképesség felső határához.

A sas testtömege átlagosan 10-13 kg volt, de elérhette a 18 kilogrammot, és az óriásmadár nem dögevő volt, ahogy korábban feltételezték, hanem ragadozó.

A tomográfia során nyert adatokat a tudósok összevetették a modernkori ragadozómadarak paramétereivel, s arra a következtetésre jutottak, hogy a sas nem csupán a moafélékre vadászhatott, de az emberre is veszélyt jelenthetett. A Haast-féle sas evolúciója igen gyors lehetett, hirtelen fejlődött ki egy sokkal kisebb ősmadárból. A faj pontos taxonómiai hovatartozására DNS vizsgálatok derítettek fényt, miszerint közvetlen rokona az alig 1 kg tömegű ausztrál törpesasnak.

A korai és középső pleisztocén során (1,8 millió - 700 ezer évvel ezelőtt) a Haast-féle sas testtömege megtízszereződött, agyának fejlődése viszont lényegesen lemaradt izomzata növekedési ütemétől.

Mivel Új-Zéland két szigetén az emlősöket csak fókák és denevérek képviselték, és a hidasgyíkoktól eltekintve nagyméretű hüllők sem éltek a szigeteken, ezért a gerincesek nagy részét madarak adták, így a Haast-féle sas az ökoszisztéma csúcsragadozója lehetett és a röpképtelen moafajokra vadászott a levegőből és közülük akár a 200 kg tömegű példányokat is képes volt elejteni.

A sas a maorik betelepedése idején, a 11. század körül még létezett, de az európaiak megjelenésekor a 18. században már nem. Körülbelül a 15-16. századok során pusztulhatott ki, amely valószínűsíthető oka, hogy zsákmányállataik, a moák, a maorik vadászatai miatt megritkultak.

Elképzelhető, hogy a Haast-féle sas azonos a maorik mondavilágának legendás madarával, a pouakaival. A hatalmas madár, a legendák szerint, lecsapott a hegyekbe tévedt emberekre, és képes volt akár egy kisgyermeket megölni.

Earthquake in Christchurch

 Őszintén, mélyen sajnálom, hogy emiatt került ismét Új-Zéland a hírcsatornák kezdő hírei közé!

http://www.nzherald.co.nz/nz/news/article.cfm?c_id=1&objectid=10708637

http://canterburyearthquake.org.nz/

http://www.nzherald.co.nz/nz/news/image.cfm?c_id=1&gal_objectid=10708579&gallery_id=116933#7382287

http://www.nzherald.co.nz/nz/news/image.cfm?c_id=1&gal_objectid=10708579&gallery_id=116954#7384472

http://www.nzherald.co.nz/nz/news/article.cfm?c_id=1&objectid=10708600

Borravaló

 Ahogy próbálok minél több infót szerezni, felfigyeltem valamire, amire nem számítottam. Vagy inkább nem is gondoltam rá. Ez pedig a borravaló kérdése. 

A Zátonyon nem kötelező borravalót adni, de természetesen jó, ha van, és szívesen elfogadják. Pedig egykoron idegen szokásnak számított, ha nem egyenesen sértésnek. Ám azok az idők réges régen elmúltak, persze egy ilyen multikulturális közegben nem is kell ezen csodálkozni... 

Szóval mára bevett gyakorlattá vált, és egyre inkább terjed. Bár semmi esetre sem tartják kötelezőnek, de azért a jó munka után szívesen veszik. Az éttermekben pl. úgy 5-10% pluszt szívesen fogadnak. De vendéglátóegységek, éttermek esetében fontos, hogy ne adjunk borravalót, ha nem voltunk, vagyunk megelégedve a szolgáltatással. Ez jelzésértékű!! 

Taxisofőröknek is úgy adnak borravalót, hogy 10%-kal felkerekítik a viteldíjat. (Bár a tarifákkal nem vagyok tisztában, de ha hasonlatos, mint itthon magyarhonban, akkor kerekítsen a fene!)

Szállodákban szokás a poggyászhordó fiúnak is odanyomni 1-2 dollarzokat...

Ergo - csak úgy, mint máshol.

"Ha nem vagy kész változtatni az életeden, akkor menthetetlen vagy!"

 Nagyon komázom azokat az embereket,  akik belevágnak valamibe nagy, vagy kevésbé nagy lendülettel, aztán ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy szeretnék, vagy ahogy elképzelték, akkor telefröcsögik a környezetüket, vagy a világot a személyes indíttatásukból, vagy érintettségükből adódó negatívumaikkal. Náluk jobban már csak azokat komázom, akik otthon tespednek, ha van egyáltalán otthonuk, és folyamatosan azt szajkózzák, hogy mit miért nem lehet, vagy érdemes tenni, megtenni, megpróbálni...

Nem szeretnék senkit kioktatni, de úgy érzem néhány dolgot helyre kell tennem (magamban is), de inkább néhány hitetlen ember fejében, amellett, hogy minden tiszteletem ezen embereké, mert legalább kimondják amit gondolnak. 

Először is. Az én életfelfogásom szerint az élet maga mit sem ér célok kitűzése, és azokért dolgozás nélkül! 

Tudom vannak, akik ezt nem így gondolják. Ők azok, akiknek minden 111. Ugyanis, ha nem így gondolja, akkor már célok kitűzésével él (maximum nem tűnik fel...)

Szerintem az embernek konkrét célokat kell kitűznie maga elé. Nem általános dolgokat, mert azokról könnyen lesiklik az ember. Konkrétumot! Az én egyik konkrét célom, hogy eljussak a Zátonyra, és ott letelepedhessek és élhessek. Minden velejárójával együtt! 

Az is fontos, hogy a cél, amit kitűzünk magunk elé, az egy elérhető, reális cél kell legyen! (Nem álmodozhatom arról, hogy Anglia királya leszek, mert erre semmi esélyem sincs, igaz?!) Viszont igenis elérhető cél, hogy kiutazzunk egy másik országba, amit valamely szempontok szerint előnyben részesítünk, és ott megtelepedjünk, ha a feltételek adottak. A mi esetünkben pedig adottak, tehát a szükséges jártasságok elérhetőek. A cél elérése ugyan próbára tesz, esetleg nehezen megvalósítható, de mindenképpen elérhető! Ellenkező esetben az ember nem kötelezi el magát a megvalósítás mellett.

Úgy gondolom, hogy a cél felé vezető út során a folyamatnak mérhetőnek kell lennie. Mérhetőnek, hiszen ez hozzásegít a motíváció fennmaradásához, és láthatóak az eredmények, még ha csak részeredmények is! Ha valami nem mérhető valamely formában, akkor nem látható a haladás és akkor a legkönnyebb elveszíteni a motívációt. 

Egy blog pedig tökéletesen alkalmas, hogy általa mérhető legyen egy folyamat! Szándékosan azért kezdtem bele eme napló megírásába, mert nem vagyok IT szakember, és nagyon kevés azon blogok száma e témában(kitelepülés), amelyeket nem valamely számítástechnikában jártas, vagy diplomás személy, vagy valamely családtagja írna. Ez egy olyan blog tehát, amit nem egy informatikus ír! Hanem egy olyan emberke, aki "egyszerű" szakmával rendelkezik. Mégis célokat tűz ki, és dolgozik értük! Bár ez nem diploma, vagy foglalkozásfüggő... 

Aztán úgy gondolom, ha már megvan a kitűzött cél, akkor meg kell szabnunk egy határidőt is. Egy cél határidő nélkül pusztán vágyálom marad! Nem alkalmas a "majd megoldom valamikor" hozzáállás! Szinkronizálni kell a folyamatot és a határidőt! 

DE! Ha úgy látjuk, hogy túl szűkös a határidő annak ellenére, hogy a folyamat halad, akkor ne féljünk esetleg a határidőt kicsit kitolni. Kicsit! 

Aztán, ha már a kiutazás, kitelepülés mellett voksol az ember, akkor minden eshetőségre fel kell készülnie. Lehetőség szerint mindenre! Mindig adódhatnak olyan dolgok, események, amire nem lehet előre számítani, akkor viszont improvizálni kell, de tiszta fejjel! És természetesen meg kell próbálni elkerülni, megelőzni ezen eshetőségeket!

És fel kell készülni az esetleges hazatérésre is!!!!! Ugyanis elképzelhető, hogy minden erőfeszítésünk ellenére nem sikerül a letelepedés. Ezért kell lennie egy B, C, vagy akármilyen tervnek, ami az újbóli, anyaországi kezdésről szól!! 

Tehát az ember ne hirtelen felindulásból induljon neki a nagyvilágnak és ne arra számítson, hogy ahová menni szándékozik, ott hentesáru a kerítés!! És akkor elkerülhető az a bizonyos pofára esés...

Elnézést kérek mindenkitől, aki érintettként véli magát felfedezni, de a véleményem, "akinek nem inge nem veszi magára"!

Újra NZ, öcsém

"Anya" szeret! Nem kicsit. Szeretnék elbüszkélkedni a legkedvesebb karácsonyi ajándékommal, amelyet kicsi párom prezentált vala a számomra, íme:

És a teljesség igénye nélkül some pictures from this book:

Látván e képeket is és tudván, amit eddig sikerült megtudnom Izélandról, nem kérdés, hol képzeljük el jövőnket!

 Bár nem volt könnyű, de azt hiszem elmondhatom, hogy a döntés megszületett. Na nem eme könyv hatására, hanem már korábban. Tényleg nem könnyű, de hát kinek az, nem igaz? Csak remélem, vagy inkább bízom abban, hogy jól döntöttünk. Bár ez így nem igaz, hiszen, ha őszinte akarok lenni, akkor elmondhatom, hogy semmi kételyem nincs Új-Zélanddal kapcsolatban. Úgy érzem az az ország szívesen fogad minket. Eme érzéshez hozzátartozik, talán azért érzem magunkat biztonságban, mert tudom, hogy mindketten dolgos emberek vagyunk, és mert konkrét tervekkel és célokkal érkezünk majd meg a nagy szigetre. Igyekszünk semmit nem a véletlenre bízni, és a lehetőségekhez képest igyekszünk mindent előre elintézni, persze kivétel, amit csak ott tudunk majd "helyben". Igyekszünk a munkalehetőségeket előre lerendezni (tudom, nem feltétlenül fog sikerülni, hiszen nem vagyunk még ott), a lakhatást, a kapcsolatokat építeni, ápolni... és igyekszünk minél több infót szerezni e természeti csodáról. Szerencsénk van, elmondhatom, mert a követett blogokon keresztül többféle aspektusból is megismerhetjük a Zátony életét. És én is igyekszem minél több új ismeretemet közzétenni, és érdekessé tenni a köz számára e kis naplóban.